Vannak időszakok, amikor az ember fordulópontot érez a saját életében, mert körülötte valami nagyobb dolog mozdult meg. Egy társadalmi léptékű változás, egy új korszak kezdete, egy átalakuló világ, amelyről mindenki beszél, amelyhez mindenkinek van valamilyen érzése, de amelyre egyénként csak nagyon kevés ráhatásunk van. Van, aki reményt lát benne, más veszteséget, megint más csak bizonytalanságot. Egy dolog azonban közös, az ilyen helyzetek könnyen szorongást kelthetnek bennünk.
Ez teljesen emberi reakció. Az idegrendszerünk ugyanis nem különösebben szereti a kiszámíthatatlanságot. A bizonytalan jövőre nem tud úgy felkészülni, mint egy konkrét nehézségre. Sokkal nehezebb megküzdeni valamivel, ha nem tudjuk pontosan, mi következik, csak sejtjük, hogy valami jelentős változás zajlik, amely hatással lehet az életünkre, a kapcsolatainkra, a munkánkra, a biztonságérzetünkre vagy akár arra is, ahogyan a világról gondolkodunk.
Nem gyengeség, ha megvisel a bizonytalanság
Sokan ilyenkor azzal próbálják megnyugtatni magukat, hogy hangoztatják és magukkal is próbálják elhitetni, hogy nem kellene ezen ennyit stresszelni, vagy arra gondolnak hogy úgysem tudnak mit tenni. Csakhogy attól, hogy valamire nincs közvetlen hatásunk, még nagyon is hathat ránk. A test és a lélek reagál arra, ha a talaj bizonytalanná válik a lábunk alatt. Feszültebbek lehetünk, romolhat az alvásunk, nehezebb lehet koncentrálni, ingerlékenyebbé válhatunk, vagy egyszerűen csak állandó nyomást érezhetünk magunkban.
Érdemes tudatosítani, hogy ez nem túlreagálás. Nem gyengeség. Hanem annak a jele, hogy érzékenyen kapcsolódunk a világhoz, amelyben élünk. Már önmagában megkönnyebbülést hozhat, ha nem próbáljuk letagadni ezt az érzést, hanem nevén nevezzük, kimondjuk, hogy szorongunk attól, ami körülöttünk történik, mert nem látjuk tisztán, mit hoz a jövő.
Az első kapaszkodó az, hogy különválasztjuk, mire van és mire nincs ráhatásunk
A szorongás egyik legerősebb táplálója az, amikor fejben újra és újra ugyanazokat a kérdéseket pörgetjük. Mi lesz? Hova vezet ez? Jól fogunk kijönni belőle? Rosszabb lesz minden? Ezek teljesen érthető kérdések, de ha egész nap bennük élünk, az idegrendszerünk nem kap pihenőt.
Segíthet, ha két csoportra osztjuk a gondolatainkat. Az egyikbe kerül mindaz, amire nincs érdemi befolyásunk, például a nagy társadalmi folyamatok, mások döntései, a jövő pontos alakulása. A másikba pedig az, amire mégis van, hogy hogyan tájékozódunk, mennyi időt töltünk a hírekkel, hogyan vigyázunk a testünkre, kikkel beszélgetünk, hogyan szervezzük a mindennapjainkat, és milyen belső tartást próbálunk kialakítani. Ez nem azt jelenti, hogy közönyössé kell válnunk. Inkább azt, hogy nem adjuk át teljesen az életünk irányítását a bizonytalanságnak.
Amikor valami fenyegetőnek vagy kiszámíthatatlannak tűnik, a szervezet könnyen készenléti állapotba kerül. Ilyenkor sokszor nem is a gondolatainkkal kell kezdeni, hanem a testünkkel. Az alvás, a rendszeres étkezés, a mozgás és a pihenés ilyenkor az egyik legfontosabb védelem. A szorongó ember gyakran hajlamos azt mondani magának, hogy most nincs ideje sétálni, rendesen enni vagy korábban lefeküdni, mert ennél fontosabb dolgok vannak. Pedig éppen ezek a legnagyobb dolgok. A test stabilizálása segít abban, hogy az idegrendszerünk ne folyamatos vészjelzést adjon. Már egy napi félóra séta, néhány tudatos mélyebb légzés, vagy az, hogy este nem zuhanunk bele még egy órányi feszültségkeltő tartalomba, sokat számíthat. A bizonytalanságot nem tudjuk megszüntetni, de a saját terhelhetőségünket javíthatjuk.
Nem kell mindent folyamatosan követni
A mai világban nagyon könnyű azt érezni, hogy állandóan képben kell lenni. Hogy ha nem olvassuk el az összes elemzést, véleményt, kommentet és előrejelzést, akkor lemaradunk valami fontosról. A valóságban azonban a túl sok információ nem feltétlenül ad nagyobb biztonságot. Sokszor inkább fokozza a belső zajt. Érdemes lehet tudatos határt húzni. Nem az a cél, hogy ne tudjunk semmiről, hanem az, hogy ne sodródjunk bele a folyamatos feszültségfogyasztásba. Segíthet, ha naponta csak egy vagy két alkalommal tájékozódunk, megbízható forrásból, és nem közvetlenül lefekvés előtt. A kommentfolyamok és a végeláthatatlan viták ritkán nyugtatnak meg. Inkább csak tovább fűtik azt az érzést, hogy minden bizonytalan és minden azonnali reakciót követel tőlünk. Pedig nem kell mindenre azonnal reagálnunk. Néha a mentális egészség egyik formája éppen az, hogy nem engedünk be mindent.
A közösség, a hétköznapi rend védőháló lehet
Amikor valami közösségi léptékű változás történik, könnyen elszigetelődhetünk a saját gondolatainkban. Úgy érezhetjük, hogy csak mi félünk, csak mi vagyunk bizonytalanok, miközben mások magabiztosnak vagy hangosnak tűnnek. Pedig a legtöbben ilyenkor valamilyen módon mind keresik a kapaszkodókat. Sokat segíthet, ha beszélgetünk olyan emberekkel, akikkel nemcsak véleményt cserélni lehet, hanem érzéseket is. Nem mindig megoldást keresünk, néha csak azt, hogy valaki értsen minket. Már az is tehermentesítő lehet, ha kimondhatjuk, hogy minket ez most nyomaszt, és nehéz együtt élni ezzel a bizonytalansággal. A kapcsolódás azért is fontos, mert emlékeztet rá, hogy nem egyedül hordozzuk ezt az időszakot. A közösségi változások súlyát is könnyebb elviselni, ha van legalább néhány ember, akikkel emberi módon tudunk kapcsolódni benne.
Nagy külső változások idején a hétköznapi rutinok néha jelentéktelennek tűnnek. Mégis ezek adják sokszor a legnagyobb biztonságot. Egy reggeli kávé csendben, a megszokott útvonalon tett séta, egy rendszeres családi vacsora, a munka utáni kikapcsolódás, a hétvégi bevett szokások, mert ezek mind azt üzenik az idegrendszernek, hogy van folytonosság. Nem kell grandiózus dolgokra gondolni. Az egészségünk védelme gyakran apró, ismétlődő gesztusokból áll. Abból, hogy nem hagyjuk teljesen szétesni a napjainkat attól, ami körülöttünk történik. Hogy a saját életünkben létrehozunk olyan szigeteket, ahol jelen lehetünk, megérkezhetünk, és ahol nem a bizonytalan jövő diktál.
Elfogadni a kétértelműséget nehéz, de felszabadító is lehet
Az ilyen nagy változások egyik legnehezebb része, hogy ritkán fekete-fehérek. Lehet bennük egyszerre lehetőség és veszteség. Lehet, hogy valami egyeseknek jó, másoknak fájdalmas. Lehet, hogy ma még nem tudjuk, végül milyen következményekkel jár. Ez az összetettség sokakat különösen megvisel, mert az ember szereti az egyértelmű történeteket. Pedig néha a legérettebb hozzáállás nem az, hogy gyorsan eldöntjük, jó vagy rossz, hanem az, hogy elbírjuk, még nem tudjuk. Ez nem passzivitás, hanem lelki rugalmasság. Annak elfogadása, hogy a jövő egy része mindig homályos marad, és közben mégis lehet értelmesen, emberségesen élni a jelenben.
Mikor érdemes segítséget kérni?
Van, amikor a szorongás már nemcsak háttérzaj, hanem átszövi a mindennapokat. Ha tartósan romlik az alvás, ha testi tünetek jelennek meg, ha állandó nyugtalanságot érzünk, ha nem tudunk kikapcsolni, vagy ha a szorongás a munkánkat, kapcsolatainkat is erősen befolyásolja, akkor fontos lehet segítséget kérni. Ez lehet pszichológus, mentálhigiénés szakember vagy háziorvos felkeresése is, attól függően, mi a leginkább elérhető és megfelelő. Nem kell megvárni, amíg teljesen kimerülünk. A segítségkérés nem azt jelenti, hogy nem bírjuk, hanem azt, hogy komolyan vesszük magunkat.
Nem a teljes bizonyosságot kell megtalálnunk. Talán ez az egyik legfontosabb gondolat. Nem biztos, hogy meg tudjuk nyugtatni magunkat azzal, hogy minden rendben lesz. Mert őszintén szólva ezt sokszor senki nem tudja biztosan. De nem is feltétlenül ez a cél. Inkább az, hogy a bizonytalanság közepette is találjunk olyan belső és külső kapaszkodókat, amelyek segítenek megőrizni az egészségünket. Nem mindig a világ lesz kiszámíthatóbb. Néha nekünk kell valamivel stabilabban állnunk benne. Elég lehet annyi is, hogy vigyázni a testünkre, óvni a figyelmünket, kapcsolódni másokhoz, és emlékeztetni magunkat arra, hogy attól még, hogy valami nagyobb nálunk, nem kell, hogy teljesen maga alá gyűrjön.
Kép forrása: freepik.com
